Az épületmagasság (rövidítve ém) a TÉKA keretében általában építménymagasságként értelmezett építészeti fogalom, amely meghatározza egy épület függőleges kiterjedését. A TÉKA szerint az építménymagasságot rendszerint a rendezett terepszinttől (vagy ahol a helyi előírás másként rendelkezik, a meghatározott kiinduló szinttől) az épület legmagasabb pontjáig mérik. A mérés során eltérően kezelendők az építészeti tömeg részét képező, állandó rendeltetésű tetőfelépítmények és a műszaki berendezések; utóbbiak (például antenna, ideiglenes jellegű szerkezetek) a TÉKA szerinti szabályozás alapján részben vagy teljesen kizárhatók a magasságszámításból.
Az építménymagasság mérése és korlátozása kulcsfontosságú a településszerkezet és a városkép alakításában; hatással van az árnyékolásra, a látképre, valamint a környezeti és közlekedési feltételekre. A TÉKA keretein belül a helyi építési szabályzatok gyakran részletezik a megengedett maximális magasságot egyes övezetekre és beépítési módokra vonatkozóan.
A TÉKA szerinti építménymagasság-számítás általános módszerei a következők lehetnek:
A pontos számítási módszerek, a rendezett terepszint meghatározása és a magasságszámításkor kizárható vagy beszámítandó épületrészek körét a helyi építési szabályzatok és a TÉKA részletes előírásai határozzák meg, ezért mindig érdemes a konkrét települési rendeletet ellenőrizni.